Az elmúlt évtizedben ezért számos nagyvállalat választotta telephelyéül, melynek eredményeképp a ma már összközmûves településsé vált Gyál joggal tekinthetõ a dél-pesti térség egyik leggyorsabban fejlõdõ logisztikai támaszpontjának.
Népességének nagysága, városi státusa, ellátottsági szintje és központi szerepköre szerint napjainkban Gyált egyre inkább a fõvárost övezõ térség frekventált helyei között tartják számon.
E tény jelentõsége fõként annak ismeretében értékelhetõ, hogy Gyált alig egy évszázada még a népes puszták között tartották számon, sõt egy-két emberöltõvel ezelõtt sem volt más egy 1945-ben községgé szervezett, infrastruktúra hiányaival viaskodó falunál, a fõvárost övezõ agglomeráció (akor még) alacsony presztízsû övezetében.
A gyáli lakosság hihetetlenül meredek és göröngyös úton érte el ezt a szintet. Történelmi méretekben szinte egyik napról a másikra épített várost a pusztai homokon, Viharos ütemû építkezésben teremtette meg önmagát, s ma már múltjáról és a magával hozott történelmi értékekrõl sem feledkezik meg.
Ezt fejezte ki az ipartestület 1990-es évek elején megfogalmazódott szlogenje, miszerint “a jelenben építjük a múltat”. E gondolat jegyében tekintsük át Gyál múltjának fõbb állomásait, mely mintegy keretül szolgált az ipartestület megszületéséhez és másfél évtizedes munkájához is!
A város történetének elsõ, mintegy tatárjárásig tartó szakaszáról, vagyis a helytörténet írott forrásokból kirajzolódó régészeti elõzményeirõl az utóbbi évtized beruházásai lebbentették fel a fátylat.
Nevezetesen az autópálya-csomópont és az Imperial Hungaria Kft. területén végzett leletmentõ ásatások, melyek nyomán az õskortól a 12. század derekáig tartó idõszak több száz lelete került a felszínre.
A legrégibb nyomokat a bronzkor Kr. e. 3. évezredben kezdõdõ korai szakaszában virágzó Makó-kultúra embere hagyta ránk. Idõben ezt követi az a lelet, mely legelõször került Gyálról múzeumba: egy Kr. e. 8. századtól kezdõdõ preszkíta kor ún. mezõcsáti kultúrájához köthetõ itáliai eredetû bronzedény.
A legújabb ásatások során a szarmaták késõ római kori településnyomait, valamint a 7-8. századi avarok objektumait is megfigyelték.
Az említett régészeti feltárások szenzációja a magyar történelem korai szakaszának leletei voltak.
Az M5-ös csomópont környékén egykor vizenyõs részekkel körülvett dombok sorjáztak.
A dombokon a 12-13. században még több kisebb falucska virágzott egymás mellett, melyek feltehetõleg a tatárjárás idején pusztultak el. Ebben az idõben keletkezhetett a helység neve is, mely csak késõbb bukkan fel az írásos forrásokban.
Nevezetesen egy 1323. évi oklevélben, melyben “Gyalan”, késõbb általában “Gyal” alakban írták.
Az etimológusok szerint a helynév feltehetõleg egy alanyesetben álló személynévbõl keletkezett magyar névadással, mely a korábbi századok, illetõleg a nomadizálás korára jellemzõ volt jellemzõ.
Az etimológusok szerint benne az ótörök “láng”, “gyulladj lángra!” jelentésû “jalan” vagy “jalin” név rejlik.
Noha alakja az Anjou-korra feledésbe merült, a “névadó” bizonyára a falu elsõ vagy más nevezetes birtokosa lehetett.
Az Árpád-kor végétõl 1541-ig tartó idõszak eseményekben gazdag három-négy évszázadáról már a középkor írott forrásai tudósítanak.
A legrégibb ismert oklevél a falu elõzõ, 13. századi birtokosait is megnevezte, s eszerint e Pesthez közeli templomos falu e zavaros idõkben gyakorta gazdát cserélt.
Az elsõk, akikrõl tudunk (Ocsesz fia Pál és János, Lukács fia Péter és Zader fia Lomb) vásárlás útján jutottak valamikor a gyáli földhöz, de a tatárjárás után ennek egy részét hamarosan eladták.
Tõlük 1258-ban a Pest és Gubacs között (a mai Boráros tér táján) fekvõ Szent(erzsébet)falva egyik birtokosa vette meg, aki hamarosan az egész falut megszerezte magának.
Ám a “vén Póka” sem tartotta meg sokáig a falut.
A század vége felé eladta Werner comesnek, aki az utolsó Árpád-házi királyok idején – mint budavári rektor – egy személyben látta el a bírói és várnagyi feladatokat. 1323-ban Werner fia László özvegyétõl és nõvérétõl a régi birtokosok rokonsága visszavásárolta ugyan a falut, de 1332-ben Tyúk János fia Tamás kapta meg királyi adományba, aki Károly Róbert udvarában az étekfogók és pohárnokok mestere volt.
Az elsõ oklevelek néhány adata még a 13. századi viszonyokat örökítette meg.
Elõször is Gyál község egyházát, a bizonyára tatárok elõtt épült Szent György-templomot, melyet a kegyúri jogok miatt külön is megneveztek.
Néhány feljegyzett dûlõnévnek is történeti értéke van. Wernelteleke és Pókaháza ugyanis éppúgy megõrizte az elõzõ idõszak birtokosainak nevét, mint a korábbiakban a helynév maga.
Fontosak a határai mentén megnevezett falvak is (Kerekegyház, Tornyostelek, Szentlõrinc, Vecsés, Halom, Löb, Pakony, Ócsa, Némedi, Ikreshalom, Szentdénes, Gubacs), melyek egy maitól elérõ terelepülésszerkezet képét örökítiették meg.
Gyál és a hamarosan elpusztásodó helyek (Wernelteleke, Pókaháza, Tornyostelek, Ikreshalom) földjein a Hunyadiak koráig Tyúk Tamás több ágra szakadó családja és utódai osztoztak.
A birtokszerzõhöz hasonlóan õk is baromfiak nevét viselték keresztnevük mellett – Lúd Antal, Pislen (azaz Csirke) Miklós és Kakas István -, e ragadványnevek mellett Gyált mint elõnevet, máskor önmagában mint vezetéknevet használták.
Az oklevelek szerint a gyáli földek termékenyebb dûlõin szántógazdálkodást folytattak.
A gyenge minõségû földeken és a vízben bõ legelõkön inkább állatot tartottak, melyet a pesti vásárokon jó áron adhattak el.
Zsigmond korára a család beilleszkedett a megye köznemesi közé, több helyen gyarapította birtokát, a falu pedig a környékben elpusztásodó helyek népével feltöltõdve megerõsödött.
Gyáli Kakas Pál és fia János halála után, vagyis az 1450-es években a család férfiágon kihalt, a falura pedig többen is igényt tartottak. A közeli Sári faluból kiemelkedõ fehérvári õrkanonok, Sáry Péter volt a legesélyesebb rá, aki a Hunyadiak kancellárárja volt, azonban a küzdelembõl Pál özvegye Zsófia és második férje, Kenderessy Balázs került ki gyõztesen.
Gyál új ura egy Lõrinc nevû kenderesi jobbágy fia volt. Nemesi származású anyja révén került be a köznemesi rendbe, és Kenderes, majd Gyál környékén is számos birtokot szerzett.
A gyáli udvarház elfoglalása után birtokainak székhelye is Gyálra került, s a falu kedvezõ geopolitikai helyzetét kihasználva itt is vállalkozásokba fogott.
Gyál Kenderessy Balázs és fiai, fõként Mihály idején érte fénykorát.
Pénzt kölcsönözve a megyében számos birtokot vettek zálogba, ezek egy részét (Alberti, Vacs, Vatya, Dános) meg is vásárolták, s melléjük adománybirtokot is szereztek.
A Gyáli Kenderessyek a kereskedõ típusú köznemesek közé tartoztak, akik a rövid idõ alatt szerzett tekintélyes vagyonukat merész és sikeres vállalkozásaiknak köszönhették.
Míg jobbágyaik Gyálon és más falvaikban folytatták a szántógazdálkodást, pusztáikon csordák, nyájak, ménesek legeltek.
Voltak erdeik és malmaik, s a termény- és állatértékesítésen kívül a sókereskedelembe is bekapcsolódtak.
Nemességüket, s hogy az egész ország területén vámmentességet élveznek, a megyei közgyûléssel és királyi oklevéllel igazoltatták.
Még azt is elérték, hogy Heves megyei birtokaikat Pest megye hatáskörébe utalja a király.
Nevük esetenként a vármegyei hatóság nevében intézkedõ tekintélyes köznemesek között is felbukkan, de a politikai karrier csúcsát Kenderessy Mihály érte el. 1505. Szent Mihály napján (szeptember 29.) õ volt Pest megye egyik követe a rákosmezei országgyûlésen, mely az ún. rákosi végzésekben kimondta, hogy II. Ulászló fiúörökös nélküli halála esetén a leányági öröklést el nem ismerik, és többé nem választanak idegen uralkodót.
Kenderessy Mihály késõbb is tartotta magát ehhez az elvhez.
A mohácsi csatavesztés után Szapolyai János pártjára állt, aki számos birtokkal jutalmazta meg õt.
Gyál utolsó “békebeli” birtokosa két évvel Buda eleste elõtt fejezte be életét.
A sors tehát megkímélte attól, hogy a szeme láttára prédálják fel Gyált, hiszen 1539 elején már özvegye, Katalin és fiai pereskedtek az itteni és a többi birtok miatt.
A szerint a levél szerint, melyet Budai János váci vikárius 1540. június 8-án intézett a gyáli, pakonyi és szentfalvai plébánosokhoz, a falu ekkor még lakott volt.
A középkori Gyál békés életének azonban hamarosan vége szakadt, a török pusztítás elsõ hullámai fejlõdését három évszázadra vetették vissza.
Történetének harmadik szakaszában (1541-1896) Gyál a néptelen, majd népes puszták sorsában osztozott. A Buda csellel történõ elfoglalása idéjén zajló török hadmozdulatokat Némeditõl Szentgyörgyig, Bugyitól Vacsig a dabasi térség tucatnyi faluja megsínylette, de a 16. század végéig talpon maradtak.
A Pest közelében fekvõ Gyál, Pakony, Ráda, Vány, Löb és Halom azonban már ekkor áldozatául esett a pusztításnak. Az 1546-1590 között készült török adóösszeírásokban (defterekben) Gyál mindvégig a “ráják nélküli puszták” közt szerepelt.
Jövedelmezõsége visszaesett, a gabonatermelés fokozatosan megszûnt, s az egész terület beolvadt a legelõk, kaszálók közé.
Fõleg szénából származó 700-800 akcse hasznát a budai defterdár a török katonák és hivatalnokok javadalmazására fordította. Mivel végvári vitézek közé álló birtokosait sem ismerték, gyakorta tapuba (bérbe) adták, s a rá kirótt adókat a bérlõkkel fizettették meg.
Javadalmait 1546-ban egy Junusz Szejjidi nevû csausz, 1559-ben Iszkander Sziroz, 1562-ben Musztafa bin Ali, 1580-ban Hüsszej Abdullah és Szefer bin Abdullah élvezte.
Az Abdullah-fiak “Allah szolgái”, vagyis mohamedán hitre áttért renegátok volt, akik jobbára a meghódított délszláv népek közül kerültek ki. Bérlõi közül 1559-ben a Duna folyó kapudánja (a flottilla parancsnoka), “Mehmed bég õjelessége”, az idõszak végérõl pedig a magyar Tatai Márton nevét ismerjük. Gyál járandósága ekkor már csak töredéke volt a falvakénak, tehát a pusztulás – emberéletben, kultúrában és anyagiakban is – mérhetetlen károkat okozott.
Akik túlélték az 1541-es pusztulást, a végvári vonal mögé vagy a Duna-Tisza közi mezõvárosokba menekültek.
A Kenderessyek Egerben vállaltak katonai szolgálatot, s onnan tartották szemmel a török uralma alá került birtokaikat, s annak hasznával pótolták gyéren csordogáló zsoldjukat.
Az egri vár 1552. évi ostroma után elhunyt Kenderessy Lõrinc is Szapolyai János pártján maradt, ezért hûtlenségei miatt birtokrészeit I. Ferdinánd elkobozta. Földjeit unokaöccse, Boldizsár szerezte meg, aki Kenderessy Istvánnal együtt a Habsburgok szolgálatát vállalva Egerben harcolt a török ellen. Elmaradt zsoldjaikat is kompenzálva érdemeiket I. Miksa 1568-ban azzal ismerte el, hogy Gyál és Vacs egészére, továbbá a Vatya, Csév, Alberti, Esõ, Pusztafalu, Dános, Kenderes és Kunhegyes területén lévõ birtokrészeikre is megerõsítette jogaikat.
1574-ben 1.200 forintért Kenderessy Boldizsár vette zálogba István birtokrészeit is, hogy magát a török fogságból kiválthassa.
A birtok így ismét egy kézbe került, Boldizsár pedig az egri vár fõtisztjei közé emelkedett. Katonai szolgálatait 1569-ben I. Miksa Békés és Bihar megyében jutalmazta birtokkal.
1575-ben egri várnagy volt már, amikor egy dúsgazdag, háromgyermekes, de még fiatal özvegyet, Bajony Zsófiát nõül vette, ám röviddel leányuk születése után Boldizsár is elhunyt. A fiág kihalása miatt ismét veszni látszott a vagyon.
Az özvegy és leánya, Gyáli Kenderessy Mária azonban 1578 kürül II. Rudolf döntésével szemben is megvédte a teljes birtokot, melynek lakott falvai a tizenöt éves háború idején jutottak Gyál sorsára.
Beolvadtak a bérelt legelõk közé, mely után néhány forintot, egy vég abaposztót, egy pár papucsot vagy karmazsin csizmát adtak a tulajdonosnak árendába kapcástul.
A 17-18. században Gyál ennél fogva leányágon öröklõdött a Kenderessy-utódok kezén. Elsõ férje elhunyta után 1605-ben Kenderessy Mária Bosnyák Tamás füleki várkapitánynak adta a kezét.
Tõle Balassa Imréné Bosnyák Judit, attól gróf Koháry Istvánné Balassa Judit, majd unokája, Barkóczy Györgyné gr. Koháry Judit örökölte, így Gyál az 1720-as évekig a Koháryak füleki uradalmához tartozott.
Az 1712-ben grófi címet szerzõ Károlyi Sándor uradalmához 1735-tõl csatolták, aki felesége, Barkóczy Krisztina örökségével jutott hozzá a Gyáli Kenderessyek hajdani birtokaihoz.
A gyáli puszta Kókával együtt egy ideig külön számtartósághoz, 1808-tól pedig a fóti uradalomhoz tartozott. Jobbágyot az újratelepítés idején sem telepítettek rá, gyenge minõségû földjeit továbbra is külterjes módszerekkel használták.
Nagyobb részét legeltették, a boltíves pincékkel épült vendégfogadót pedig árendába adták, így még az 1784/87-es elsõ magyarországi népszámláláskor is mindössze 15 (az ekkor 1.300-1500 lelkes Ócsához vagy Alsónémedihez képest bizony gyér) lakója volt.
Az 1789. évi kataszteri felméréskor Gyálon 2.366 hektár terület volt mezõgazdasági hasznosítás alatt. Több mint felét szántónak használták már, melyet a környezõ jobbágyfalvakból lakói mûveltek meg.
Az 5.315 kat. holdas pusztán volt egy nagy uradalmi major, ahonnan a tiszttartó irányította a gazdálkodást.
A majorsághoz tartozott az ispán, a huszár, a béres, a svájcer, a fácánosban pedig a csõsz lakása, a gazdasági épületek; továbbá az ökör- és lóistállók s az árendált vendégfogadó.
A svájci módszerek szerint történõ, istállózó marhatartást (a svájcerájt) 1826-ban a juhászat váltotta fel.
A pusztai föld egy részét ebben az idõben is bérbe adták, így a 33.139 Ft értékû gyáli birtok 1.988 Ft-ot jövedelmezett az uradalomnak.
Jobbágyai nem lévén az 1848/49-es forradalom sem érintette egyelõre a pusztát, melynek III. földminõség szerinti osztályba sorolt földjei után a gróf Károlyi család 260 forint hadiadót fizetett a honvédelem céljára.
A gyáli puszta a 19. század végéig közigazgatásilag Soroksárhoz tartozott. Az 1851-es geográfiai szótár gróf Károlyi István tulajdonában lévõ pusztaként említette “nagy gazdasággal és birkatenyésztéssel”.
Galgóczy-féle 1877-es monográfia is kiemelte Károlyi István nagy majorját, és hogy a 4.110 hold “egy részén homoki szõlõk ültetvék, melyeket több szomszéd községbeliek birtokolnak”, de stagnálásából csak a kiegyezést követõ évtizedek gazdasági modernizációja mozdították ki.
A polgárosodó fõváros közelsége Gyált is a fejlõdés útjára indította.
E fejlõdést gyorsította fel a határát átszelõ, 1889. július 8-tól mûködõ vasút, és a szõlõtermesztõk (hegyvidéki szõlõket kipusztító, megyénkben 1880-tól fellépõ filoxéravész utáni) útkeresései.
A homoki szõlõk termesztésének egyik legnagyobb központját a megyében a régi pesti bornagykereskedõk családjából származó Jálics Géza alapította meg.
Az 1890-es évek elsõ felében õ vette meg a Károlyi-uradalomtól a vasút nyugati sávját, s a homokföldek 20%-át nemes francia szõlõfajtákkal telepítette be. A felszín alatt egy hold alapterületû Jálics-pince épületét a budapesti Király utcában megtartva a gyáli birtok centrumában pompás kúria, mellette szõlõ- és borház, vincellérlak és más gazdasági épületek készültek.
A francia tapasztalatokat követõ modern szõlészeti és borászati mintagazdaság révén a 731 kat. holdas Jálics-birtok “a telepítõ homoki szõlõsgazdák Mekkája” lett, ahol az egyéves szõlõmunkás-tanfolyamokon a Duna-Tisza közi gazdák ezrei sajátíthatták el a korszerû szõlõtelepítést, -kezelést és borászatot.
Az 1910-es megyei monográfia szerint Gyál “mintául szolgáló modern homoki szõlõtelepe volt az országnak” és a vörösbor-termelésnek.
A gazdaság modernizálása a 3.280 holdas Károlyi-birtokot sem hagyta érintetlenül. 1895-ben a Károlyi-gazdaságban 71, a Jálics-birtokon 19 állandó gazdasági cseléd és számos alkalmi munkást alkalmaztak. 1836-ban 102, 1890-ben 353, 1900-ban 418 lelket számláltak, tehát népesség valamivel gyorsabban, de még mindig szerény mértékben növekedett.
A világháború után is csak 777 ember élt a fél tucat majorsági góc környékén. Harmaduk a Jálics-gazdaság, kétharmaduk a Károlyi-major lakója volt, mely a régi csárda falai között a század elejétõl iskolát is mûködtetett.
A puszta népességmegtartó és növelõ ereje azonban még mindeg gyenge volt, hiszen a lakosság növekedése továbbra is a két uradalom munkaerõ-kínálatától függött.
A parcellázások elõbb Gyáltól északra, a Pestszentlõrinchez és Soroksárhoz tartozó Soroksárpéterin kezdõdtek el, ahol 1919-ben önálló munkástanács alakult, mely Marxfalva néven önállósult.
1919. május 30-án népbiztosi engedéllyel Gyált is hozzácsatolták, ahol kezdetét vette a Károlyi-uradalom termelõszövetkezetté alakítása. Mindkét lépés kérészéletûnek bizonyult, s Gyált hamarosan visszacsatolták Alsónémedihez.
A két világháború között tovább folytatódott a gazdaság modernizálása. Az 1929/33. évi gazdasági világválság hatásait azonban – fõként a monokultúrás Jálics-birtok – súlyosan megérezték, s a nehézségeket az egymást követõ parcellázásokkal próbálták meg áthidalni.
Az 1920-as Nagyatádi-féle földreform során gróf Károlyi László gyáli földjébõl az alsónémedi gazdáknak osztottak ki egy darabot. Az évtized végén a “Koplaló” dûlõt paracellázták ki a Gyál felsõ vasúti megállóval szemben lévõ Gyálszõlõn, ahol már az 1910-es években is megtelepültek néhányan. Dr. Dõry Ferenc és Jálics Kálmán 1931-es gyálpusztai parcellázásait 1932-ben és egy évtizeddel késõbb gr. Károlyi László folytatta.
Végül 1944-re a Károlyi-uradalom 718, a Jálics-gazdaság 240 kat. holdra zsugorodott.
Mezõgazdasági mûvelés céljára csak a föld egy részét vásárolták meg (250 holdat Kálmán Ottó, közel 1000 holdat tucatnyi pesti és Pest környéki polgár).
A vasút menti részéket (Gyálszõlõ és Gyálliget néven) mindkét oldalon lakótelkek céljára mérték ki.
Gyál – különösen a Károlyi-oldalon megfigyelhetõ – szabályos, sakktábla-elrendezésû utcarendje e parcellázások eredményeként alakult ki, mivel a területet az újonnan kijelölt utak mentén egyforma, többnyire kétszáz négyszögöles telkenként bocsátották áruba.
A telkeket (melyek együttesét négyszögölenkénti áráról “Pengõötvenes” néven emlegetett a lakosság) a fõváros elõvárosi övezetének munkásrétegei vásárolták meg a Károlyi-uradalom pesti parcellázási irodáiban.
Az elõvárosi villamos-szárnyvonalak mentén kiépült Kispest, Pesterzsébet, Pestszentlõrinc gyors benépesülése után Gyált is a jó közlekedési lehetõségek, az olcsó telekárak és a részletfizetési lehetõségek tették vonzóvá.
A vasút menti részeken a népesség száma 1930-ra 1.217, 1941-re 3.515, a háború végére mintegy 4.000 fõre szökkent, s kezdtek kirajzolódni a majdani falu körvonalai is.
A gyáli változások láttán az anyaközség, Alsónémedi képviselõ-testülete felismerte a puszták leválasztásának és községgé szervezésének szükségességét, s 1928-ban “Gyáltelep” lakosságának engedélyezte, hogy a testületbe elöljárót és képviselõt válasszon.
1931-ben egy 5.000 holdas önálló község létesítését fontolgatták “Gyálpuszta központtal”, de az ennek kimondására hivatott 1937-es népszavazás eredménytelen volt.
Ezért 1941-ben csak egy jegyzõi kirendeltség és egy anyakönyvi kerület szervezése valósult meg belõle, mely a háború végéig intézte a gyáli lakosság ügyeit.
A parcellázások egyik következménye, hogy röpke másfél évtized alatt a lélekszám elérte a járás falvainak átlagát.
E három-négyezres népesség belsõ szerkezete – fõként foglalkozási rétegzõdése – másrészt a térség úrbéres eredetû agrárközségeitõl is markánsan különbözött, de eltért Pest fél évszázaddal korábban kialakuló (sokkal kedvezõbb körülmények között fejlõdõ) elõvárosaitól is.
A helyi majorságok csökkenõ számú gazdasági cselédségével szemben a gyáli népesség a fõváros majdani peremkerületeinek üzemeiben (Hoffer, Kistext, Weiss Manfréd-mûvek) kereste kenyerét.
A keresõk többsége naponta ingázó ipari munkás volt, de kisiparosokat és kiskereskedõket is nagyobb réteg képviselte itt, mint az agrárrégió más részén.
Az építési láz révén számos fa- és épületkereskedés, üzem, vendéglõ és kiskereskedés létesült, ami egy viszonylag erõs kispolgári réteg kialakulásával járt. Mindez tovább erõsítette az alakulóban lévõ helyi társadalmat, s körükben feltûntek azok a kisvállalkozók is, akik rövidesen elõször tettek – igaz, sikertelen – kísérletet egy önálló ipartesület létrehozására.
Az olcsón telkek és könnyen megközelíthetõ városi munkahelyek céljával érkezõ telepesek rövid idõ alatt számos (vallási, nemzetiségi, polgári, paraszti) civilszervezetet alakítottak, helyi lapot alapítottak, s egyre markánsabban próbálták érdekeiket érvényre juttatni.
Másfél évtized alatt a gyáli pusztán végül is korszakos változások történtek, s megjelentek az infrastruktúra elõfutárai is. 1934-ben a vasútállomástól független postahivatal, majd táviró- és telefonállomás létesült, 1930-ban új – késõbb bérleményekkel bõvített – elemi iskola épült Gyálszõlõn, 1930-ban a gr. Károlyi-uradalomban, 1935-ben és 1937-ben Gyálligeten, melyeket oltárfülkével is felszereltek.
Szülésznõt, majd orvosokat alkalmaztak, s az 1930-as évek közepén a felekezeti közösségek élére álltak a elsõ katolikus és református lelkészek.
Ezt a fejlõdési trendet törte meg a második világháború.
Amíg ugyanis a Dabasi járás más községein a front 1944. november 2. után pár nap alatt átvonult, a fõváros védvonalában fekvõ Gyálon karácsonyig dörögtek a fegyverek.
A település ezalatt többször gazdát cserélt, mely emberéletben és – hiszen a nem rég épült lakóházak többsége megsérült – anyagiakban is mérhetetlen károkat okozott.
A front elvonulása után hazatérõ lakosság önálló nemzeti bizottságot választott, melynek kérésére Gyált – egyelõre Felsõpakonnyal közösen – községgé szervezték.
Az önálló képviselõ-testület és jegyzõség munkáját lekötötte a szanaszét heverõ magyar, német, szovjet katonák és polgári áldozatok több ezer tetemének összegyûjtése, tömegsírba temetése, a szétlõtt házak újjáépítése, majd a közellátás, iskolák, orvosi körzetek, egyházközségek reaktiválása, 1948-tól pedig a falu villamosítása.
Mindez – a szalámitaktikát követõ Magyar Kommunista Párt forgatókönyvének megfelelõen – erõteljes politikai feszületségek közben zajlott.
Egyik elsõ, több évig elhúzódó erõpróbája ennek a földreform volt, melynek során a 100 kat. hold feletti birtokok 1.321 kat holdra zsugorodott maradványait éppúgy igénybe vették, akár a tucatnyi kisvállalkozó által a parcellázások idején vásárolt mintegy 500 hold mezõgazdasági ingatlant.
A reform azonban korántsem biztosította a paraszti árutermelés kiterjesztését. Sõt – fõleg a tanácsrendszerben 1950-1956 között – egyre hevesebb küzdelem folyt a parasztság ellen, és az “élezõdõ osztályharc” jegyében indított akciók a kíméletlen adópolitikával nyomorgatott önálló kisiparosokat és kiskereskedõket sem kímélték.
A beszolgáltatás, a kuláklisták és az erõszakos kollektivizálás elõl a gyáliak is a fõvárosi üzemekbe menekültek. Hasonló útra kényszerültek az átlagnál magasabban reprezentált kisvállalkozók is, akik 1945 után még önálló szervezeti élet megszervezését tervezgették.
Az iskolák államosítása, közös igazgatás alá vonása, háromtermes bõvítése és általános iskolává szervezése hátterében is politikai konfliktusok álltak.
Még inkább igaz ez “a helybéli pártok zaklatásának” kitett egyházak templomépítési kísérleteire, melybõl csupán egy református imaház és egy kocsmaépületbõl kialakított ideiglenes templom valósulhatott meg, melyet 35 éven át használtak a gyáli katolikusok.
Az 1940-es években a gyáli népesség 3.515-rõl 16,8%-kal 4.104-re gyarapodott.
Noha a földreform számszerûen megerõsítette a falu agrárnépességét, 1949-ben is jóval kisebb arányt képviseltek (21%) a régebbi falvaknál. A lakosság 59%-a iparból, építõiparból, 8%-a a fõvárosi közlekedésben és kereskedelemben dolgozott, 5%-uk szellemi, 7%-uk egyéb foglalkozású volt.
A Dabasi járásban tehát Gyálon képviselte a parasztság a legkisebb és az ipari munkásság a legnagyobb arányt.
Az agrárnépességet tovább csökkentette az erõszakos kollektivizálás. Az 1949 õszén 42 taggal 378 hold földön megalakított a Dózsa Tsz azonban az 1960-as évekig folyvást stagnált.
A parasztság nagyobb része a legnehezebb idõben is kitartott az egyéni gazdálkodásnál. Más része inkább ipari munkássá vagy “kétlakivá”, mintsem tsz-paraszttá vált.
A kiskereskedõk a földmûvesszövetkezet, a kisiparosok pedig a ktsz létrehozásáig (1951) õrizhették meg önállóságukat. Jóllehet az alapvetõ közellátási cikkekben és kisipari szolgáltatásokban is elemi hiányok mutatkoztak, a kapitalista csökevénynek tartott s elviselhetetlen adóterhekkel sújtott “maszek” kisvállalkozók tömegei vesztették el megélhetési lehetõségüket, s áramlottak szintén a gyáriparba.
A feszültségek Gyálon is 1956 októberében tetõztek, de a szovjet beavatkozás után a forradalmi szervek helyét (melyekben a ktsz-ben vagy kisvállalkozóként dolgozó iparosok játszottak vezetõ szerepet) ismét a tanácsi és pártszervek foglalták el.
A földreform, a szervezett és a spontán parcellázások révén a gyáli népesség száma 1960-ig viszonylag egyenletesen emelkedett 6.112-re.
A megnövekedett népesség igényeit a rendelkezésre álló intézményhálózat csak korlátozott mértékben tudta kielégíteni (hiszen például a kétmûszakos iskola épületeit még részben osztott oktatásra, a két orvosi állást négyezer lakosra tervezték), pedig Gyál épp ekkoriban érkezett egy országosan is unikális méretû demográfiai robbanás küszöbére.
A demográfiai trendet a megszokott ütembõl a mezõgazdaság teljes kollektivizálása lendítette ki. Csakhogy nem azzal, ami Gyálon történt (1961: az Aranykalász Tszcs létrehozása, majd beolvasztása a Dózsa Tsz-be), hanem annak országos hatásai. A téeszek kikényszerítése ugyanis azzal a következménnyel járt, hogy a peremmegyékbõl tömegesen vándorolt a földjétõl megfosztott parasztság a fõváros ipari üzemei, ill. alacsonyan kvalifikált munkahelyei felé, noha keresetük zömét az utazás és az albérlet emésztette fel.
A fõvárosi lakásszerzés anyagi akadályai és adminisztratív korlátai, a Budapestet övezõ agglomerációs gyûrû régebbi falvainak telekhiánya és magas ingatlanárai családok százait terelték a város peremére, egyebek közt Gyálra.
Itt kellõ számban találtak nagyobb és megosztásra alkalmas belsõ telkeket, parcellázásra kijelölt területrészeket és belterületbe csatolt mezõgazdasági ingatlanokat.
Az infrastruktúra elemi hiányai miatt, ill. a fõváros vagy a tradicionális falvak telekáraihoz képest mindezt feltûnõen olcsó áron, s emellett szól az is, hogy új lakhelyükrõl az ipari munkahelyeket vonaton és a Pestimérérõl kijáró kék busszal gyorsan megközelíthették.
Az ország peremmegyéibõl kiinduló betelepülés váratlanul felerõsödött, egyre gyorsabbá vált.
Ennek során 1960-1970 között a lélekszám 6.112-rõl 14.162-re, 1970-ig pedig 18.395-re ugrott, vagyis egy évtized alatt 132%-kal, 15-20 év alatt 162%-kal növekedett! Fûtõ- és építõanyagban elemi hiányok voltak ugyan, egyik helyiségrõl a másikra épültek gomba módjára a házak, jelentõs részben hatósági engedély nélkül.
Ezekben az években az iskola létszáma egy-egy tanéven belül 80-100 gyerekkel növekedett, az óvoda a felvételei keretek többszörösét volt kénytelen férõhely miatt elutasítani, az 1930-as évek végén négyezer lélekre alakított két orvosi körzetre pedig – a bejelentés nélkül itt lakókkal, al- és ágybérlõkkel együtt – tíz-tízezer beteg ellátása hárult.
A gyáli, továbbá érdi és más községi tanácsok sorozatos jelzései után a megyei párt- és tanácsi vezetés is kénytelen volt belátni a helyzet tarthatatlan voltát. A gondokat a politikai bizottság elõtt is feltárták, de javaslataikat mereven elutasították.
A kollektivizálást (késõbb a tsz-, sõt az ÁFÉSZ- és a takarékszövetkezeti integrációkat) szorgalmazó járási pártirányítás viszont egyfajta zavaró tényezõként kezelte a problémát.
A földjérõl kvázi elkergetett és idevetõdött utóparaszti (vagy elsõ generációs munkás) rétegeket nemes egyszerûséggel “lumpenproletár kapaszökevények”-nek minõsítették, a magára hagyott tanácsvezetést pedig arra késztetták, hogy helyi lakosság egyes rétegeinek vezetõrétegével összefogva közvetlenül a megyénél vagy a szaktárcánál próbálja érvényesíteni érdekeit.
A felsõbb pártszervek itt is a helyi tanácsra hárították a (mellesleg saját programjuk következtében kialakult) tarthatalan állapotok miatti felelõsséget és a történtek összes ódiumát.
Egyelõre annyi történt csupán, hogy a községi tanácsot nagyközségi rangra emelték (1970), s – a nagyobb egység megasabbrendûségének igézetében és a mindent megoldó nivellálás lehetõségében bízva – Gyált a Felsõpakonnyal közös közigazgatási együttes székhelyévé nyilvánították.
Ezt követték a tsz-integrációk, vagyis 1972-ben a gyáli Dózsa és a felsõpakonyi Új Élet egyesítése Búzakalász Tsz, majd 1977-ben a gyáli Búzakalász, a soroksári Dimitrov és a pestszentimrei Szabadság Tsz integrálása gyáli Szabadság Termelõszövetkezet néven, a község kereskedelmi ellátását pedig az Ócsa és Vidéke ÁFÉSZ-be olvasztották.
Az állampárt áldatlan állapotokért felelõs politikája az “alvóváros” fikciójával ideologizálta meg a helyzetet.
Arra apellált, hogy a fõvárosban dolgozó lakosság ott elégítse ki beszerzési, kulturális és más igényeit, itthon pedig kertes házakban élvezze a falusi életforma elõnyeit.
Úgy vélte, elég lesz iskoláról, orvosról, óvodáról gondosodni nekik, de – a budapesti lakótelepektõl eltérõen – ehhez sem elõzetesen, hanem évtizedes késésekkel és apránként adagolta a község “támogatását”.
Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az agglomerációs övezetben rendeletekkel korlátozták az ipari üzemek létrehozását, így a tsz-en, ktsz-en és a tanácsi intézményeken kívül a községnek más munkahelye nem lehetett.
A jogelõd felszámolása után 1958-ban megalakított Vas- és Vegyesipari Szövetkezet – mely húsz évvel késõbb költözött ki a belterületrõl a Bem József utcai telephelyre – fénykorában 170 embert foglalkoztatott. Sátorvázakat, vívófelszereléseket, díszkardokat, sportszereket, anyagmozgató- és szállító kézikocsikat gyártottak, s bizonyos (fodrász-, asztalos-, cipész- és lakatosipari) lakossági szolgáltatást is nyújtottak.
Kisipari engedélyt csupán 94 mesterember kapott.
A kisiparosok létszáma mindvégig stagnált, s csak a keresõk töredéke talált helyben munkát, noha a szolgáltatóipari kapacitás csak a szükségletek töredékét elégítette ki.
A kommunális ellátás alapjai – hatalmas belsõ feszültségek után – az 1970-es, 1980-as években épültek ki.
A kibõvített Rákóczi utcai iskola mellett a Dobó Katica utcában napközi otthon, a Kossuth utcában négy, az Ady utcában nyolc, az Erdõsor utcában tizenkét tantermes általános iskola, s ezzel párhuzamosan helyi erõforrásból, ill. tsz-támotatással számos óvoda épült.
A tanácsi idõszak végén az Erdõsor utcai épületbe a közgazdasági szakközépiskola került, melynek tanulói a Bartók utcai tizenhat tantermes iskolába költöztek, s közben az Ady, majd a Kossuth utcai iskolát is kibõvítették.
Elõbb körzeti rendelõk, majd központi orvosi, gyermekorvosi és fogászati rendelõk épültek, az ócsaiba integrált áfész kiskereskedelmi és vendéglátóipari üzlethálózata azonban egyre kevésbé elégítette ki a lakosság igényeit.
Noha a gyorsabb fejlõdés ígéretével a község üzlethálózatának nagy része az Ócsa és Vidéke ÁFÉSZ-be olvadt, a nagy forgalmat lebonyolító gyáli üzletek profitját végül felemésztette a szövetkezeti csõdtömeg, a hálózat pedig növekedés helyett kisebb lett.
A közmûvelõdési feladatok ellátása a mozira és a községi könyvtárra maradt, s a település nagyságrendnek megfelelõ mûvelõdési ház a korszak végéig vágyálom maradt.
A két nagy felekezet csak a puha diktatúra és a rendszerváltozás határmezsgyéjén építhette meg végre templomát.
A katolikus templom 1983-ra, az 1986-tól épülõ református 1992-re készült el, három évvel késõbb pedig Némediszõlõn is épült egy kápolna.
A bevándorlás az 1980-as években mérséklõdött, megállt, sõt a korszak végén egy enyhe elvándorlás is bekövetkezett. A kiépülõ óvodai és általános iskolai és egészségügyi intézményhálózat révén jelentõs enyhülés következett be az alapellátásban.
A közlekedést újabb aszfaltutak építése után a 94-es buszjárat kibõvítése javította, a fogyasztásra alkalmatlanná váló felsõ vízadórétegek miatt az ivóvízhálózat egyre sürgetõbb kiépítése azonban az 1970-es évek derekától csak tízéves csúszással vehette kezdetét. 1982-ben vízmûtársulat alakult, 1984-ben megkezdõdött a víztorony, a vízhálózat és a kutak kiépítése.
A közintézmények és vállalatok után, 1987-ben kezdõdtek el, majd az 1990-es években fejezõdtek be a lakossági fogyasztók rákötései, a szennyvízcsatorna kiépítése pedig az önkormányzatra maradt.
Az évtized végére a tanácsi irányítás összes tartalékai kimerültek, a politikai változások pedig alaposan felkavarták a közélet langyos állóvizét.
1989/1990-ben sorra jöttek létre és dolgoztak ki programjaikat a pártok helyi szervezetei és a különféle civil szervezetek.
Hamarosan tucatnyi társadalmi integráció lépett a közélet porondjára (a nyugdíjasoktól a cukorbetegekig, a horgászoktól a mozgáskorlátozottakig), melyeknek a demokratikus jogok gyakorlása, a közügyekben való részvétel és az érdekérvényesítés terén is fontos szerepük van.
Noha teljesen új emberekbõl állt, az 1990 októberében megválasztott községi képviselõ-testület Gyimesi István vezetésével rövid idõ alatt felismerte lehetõségeit, s mozgásterét folyamatosan tágítva Gyált teljesen új fejlõdési pályára állította. Sikereik elismerését jelentette, hogy Gyál vezetõ testületeinek számos tagja bekerült a megyei közgyûlése, sõt a törvényhozásba is.
1994-ben Pest megye 13. választókerületében Pusztai Csaba (MSZP), 1998-ban Gyimesi István (Fidesz), 2002-ben Pánczél Károly (Fidesz), továbbá 1998-2002 között pártlistán Pusztai Csaba és Pánczél Károly töltötte be az országgyûlési képviselõi helyet.
Az egymást követ demokratikus önkormányzatok az önmagában is városi népességû, mind inkább kertvárosi arculatú település kommunális fejlesztésére koncentrálták a rendszerváltozás kínálta lehetõségeket.
Az elmúlt másfél évtized során folytatódott, majd teljessé vált a közüzemi vízhálózat kiépítése és víztisztítómûvel való bõvítése, 2001 óta pedig elkészült az évszázad legnagyobb beruházása, a csatornahálózat és szennyvíztisztító.
Ezekkel párhuzamosan épült ki a digitális rendszerû telefon-, kábeltévé- és a gázhálózat, modern regionális kommunálishulladék-kezelõ létesült, s a pár évtizede még elemi hiányokkal küzdõ Gyál rövid idõ alatt összközmûves településsé vált.
Az úttestek felbontásával járó programok az úthálózat (továbbá a lakóház- és lakásállomány magánerõs) rekonstrukciójával, a közlekedési hálózat kiszélesítésével, az óvodák, oktatási és egészségügyi intézmények bõvítésével folytatódtak.
Az ún. Kaszás-gödör helyén pompás közpark létesült, melyet a város más köztereihez hasonlóan értékes mûalkotások díszítenek.
A könyvtár az okmányirodának, a mozi pedig a közmûvelõdésnek adta át a helyét, 2002 tavaszán letették az alapkövét az új közösségi háznak és könyvtárnak, s ma már Gyálon mûködik a térség egyik legszebb és legnagyobb szabadidõközpontja.
Az államszocialista struktúrák szétesése Gyálon is a vállalkozási kedv felerõsödésével jár.
Az 1980-as évek végére lecsökkent kiskereskedelmi és vendéglátó egységek is fellendültek, s az egyéni kezdeményezések révén a hálózat az 1990-es években megtöbbszörözte önmagát.
Az évtized végén már 250 kiskereskedés (közte 57 élelmiszerbolt, 91 vendéglátóhely, 48 szálláshely, az üzemanyagtöltõ állomás) mûködött, mely városi szintû ellátásra vált alkalmassá.
A vállalkozások száma több mint másfélezer: két szövetkezet, közel kilencszáz egyéni kisvállalkozás, majd négyszáz bt. és több mint kétszáz kft. mûködik Gyálon.
A vállalkozói tevékenységet a ma már regionális feladatokat ellátó, megyei szinten is ismert és elismert ipartestület koordinálja.
A privatizáció és kárpótlás konfliktusai közben a Szabadság Tsz egységekre bomlott, s – az egyes üzemágak 18 gazdasági társulássá szervezése révén – átalakult. A korábban tsz-be olvadt ktsz megszûnt, az M5-ös és fõleg az épülõ M0-s hatására pedig számos üzem megtelepült.
Amíg korábban Gyál ipari arculatát egyedül a Szabadság Tsz és a vegyesipari ktsz határozta meg, az 1990-es évektõl ezek helyét fejlett ipari, nagykereskelmi és logisztikai központok foglalták el (Agroplast Kft., Autóker Gamma Kereskedelmi Kft., Strabag Építõ Kft., Strabag Autópálya-építõ Kft., Szálka Kft., Fudy Kft., a Hungarorak Kft., Eisberg Kft., Imperial Hungaria Befektetõ Kft. stb.).
Az ipari és nagykereskedelmi vállalatok megtelepedését az M0-s út kiépítése növeli tovább, mely a munkahelyek bõvítése és az iparûzési adó révén hosszú távra határozza meg a település jövõjét, és további fejlesztéseket helyez kilátásba.
Gyál végül is olyan grandiózus fejlesztési programot valósított meg tehát, melynek alapján okkal érdemelte ki és kapta meg 1997. július 1-jén a városi rangot, melynek címere (és zászlaja) mesteri módon szimbolizálja a település nyolc évszázadát, és mai arculatát.
E dinamikus változások közben a szellemi élet is megújult.
Ekkoriban alakultak ki a kulturális és más szervezetek, alapítványok, egyesületek ma már hagyományos programjai, megszületett a helyi sajtó, felbukkantak az elsõ helytörténeti publikációk.
A lokális szerepkör kistérségi funkciókkal bõvült, s Gyál a Dél-Pest határai mentén kialakuló régió, a Gyáli kistérség vonzásközpontjává fejlõdött.
A három évszázad pusztaság után lassan betelepülõ, s a községi státust alig több mint fél évszázada elnyerõ település tehát a voluntarista agrárpolitika által elõidézett demográfai robbanás során érte el népességszámban három-négy évtizede a városi szintet, de csak az utóbbi évtizedben – tehát igen rövid idõ alatt – fejlõdött valódi, a budapesti lakosság számára is vonzó várossá.
A világváros ipari és szolgáltatási szférájában szocializálódott társadalma ma egy markánsan urbanizálódó kertvárosban él, melyhez a gyorsan fejlõdõ út- és közlekedési hálózat, gomba módjára szaporodó ipartelepek és elosztóbázisok, városi szintû intézményhálózat és infrastruktúra adja meg a kereteket.
Ennek a hihetetlenül meredek fejlõdési trendnek a megvalósításában kitüntetett szerepe volt a vállalkozói szférának, és a vállalkozókat integráló ipartestületnek.
Ipartestületünk megalakulásának történelmi elõzményei
Gyálon – mint a történeti áttekintésbõl is kitûnik – a parcellázások másfél évtizede alatt a második világháború éveire egy a falusi átlagnál népesebb település jött létre, mely foglalkozásszerkezeti szempontból is lényegesen különbözött anyaközségétõl, Alsónémeditõl és úrbéres eredetû szomszédaitól.
Gyál legnagyobb foglalkozási csoportját – tõlük eltérõen – nem a tradicionális parasztság, hanem a frissen megtelepült ipari munkásság alkotta. Többségük a fõvárosban és elõvárosaiban található iparvállalatok munkásrétegéhez tartozott, akik megtelepedésük után is a kispesti, lõrinci, erzsébeti üzemekbe ingázva dolgoztak tovább.
A hirtelen felgyülemlett falusi méretû népesség ellátási igényei természetesen a kisiparosokra és kiskereskedõkre is vonzást gyakoroltak, akik ennél fogva feltûnõen nagy arányt képviseltek a helyi társadalomban.
A városi ingázók egy része a nagyipari környezetben s a szakszervezetek révén – részben szociáldemokrata kötõdésû – szervezett munkássá vált, és nagyvárosi, nagyüzemi tapasztalataival is hozzájárult a település arculatának alakulásához.
Talán ennél is jelentõsebb volt önállósuló tagjaik vagy a közéjük települõ kivállalkozó iparos, kereskedõ polgárság önszervezõ képessége.
A helyi értelmiség képviselõivel összefogva (a népszavazási, a községönállósítási és fejlesztési programokban) a gyáli közéletben is aktív szerepet játszottak, s jelentõs szerepük volt e rétegek, sõt az egész lakosság érdekeinek artikulálásában és érvényesítésében is.
Jóllehet szervezettségük konkrét megnyilvánulási formáiról kevés információnk maradt, e szórványadatok és az idõsebbek visszaemlékezései alapján mégis alkothatunk némi képet 1945 elõtti közösségi életükrõl.
Tudjuk például, hogy az Iparoskör a Sándor Antal tulajdonát képezõ közösségi épületben tartotta összejöveteleit, ahol a MOVE (Magyar Országos Véderõ Egyesület), a helyi polgári-, a sport- és az iparoskör is helyet kapott.
Az iparosköri összejövetelek beszélgetései alkalmat adtak a közös problémák és az újsághírek megbeszélésére, a politizálásra, önmûvelésre és a kulturált szórakozásra is.
A visszaemlékezések kellemes hangulatú családi és ünnepi rendezvényekrõl, hangulatos zenés estékrõl tudósítanak. Általában sokan vettek részt rajtuk, hiszen jószerével csak itt és néhány vendéglõben volt lehetõség a hétvégi kikapcsolódásra.
A szervezésben részt vállaló iparosok máig is élnek az emlékeinkben, akár a jó hangulatot biztosító helyben szervezõdött zenekar, vagy Kovács Józsi bácsi munkálkodása, aki az ételrõl, italról gondoskodott.
A helybéli iparosok közös munkájára különösen a háborút követõ újjáépítés idõszakában mutatkozott igény, amikor egy romhalmazból kellett újjáépíteni az egy-két évtizedes gyáli házakat, pótolni a tönkrement berendezést, és megszervezni a fölreform után tovább növekvõ népesség ellátását és szolgáltatásait.
Mindez élénk politikai közélet keretei között zajlott.
E kisvállalkozói réteg egyes tagjai korábbi orientációjuknak megfelelõen a Független Kisgazda Földmûves és Polgári Párt, mások az ipari munkásság egy részével együtt a Szociáldemokrata Párt szavazótáborát és/vagy helyi tagságát szaporították, megint mások a Nemzeti Parasztpárthoz vagy a Kommunista Párthoz csatlakoztak, s a pártközi egyeztetések színhelyéül szolgáló községi nemzeti bizottság élénk vitáiban alakították ki a többség számára elfogadható álláspontokat.
Az igazolási eljárásokban és a nemzeti bizottsági iratokban is számos kisiparos és kiskereskedõ nevével találkozunk. Az iparosok viszonylag széles skálája dolgozott a faluban.
Egyebek közt Tóth Ambrus ács, Hutterer Ferenc. Sitz Gyula, Szloboda László asztalos, Steiner Ferenc lakatos-bádogos, “N” Pista bácsi bádogos, Fodor Antal bognár, Papp Károly, Radlóczki József borbély, Deák Gábor, Frank György, Kurka Márton, Paál József, Szabó István cipész, “N” Herold bácsi cipész, Cseh Pál, Kiss Gábor, Serfõzõ Balázs, Tácsi István hentes, Katkó Gyula kovács, Hovorka Gyuláné kozmetikai iparos, Bóna Sándor, Kánai Gyula, Tassi Imre kõmûves, Gartner Ferenc, Scholcz Gyula mûszerész, Molnár Béla órás, Sebály József és Schneidler Mihály pék, Paczuk János szabó, Kaszás András szikvízgyártó, Ordasi Sándor teherfuvarozó.
A kiskereskedõk táborában említik az Aranyosi család, Badics Margit, Bujna Árpád, Domnanits Ferenc és László, Egervölgyi Sándor, Ernszt Erzsébet, Gyári Irén, Hargitai Lászlóné, Hopp Kálmán, Schreiber József, Kecskeméti József, Kollár Lászlóné, Kovács Gyuláné, Molnár László, Nagy Lajos, Nagy János, Ütõ Antal vegyeskereskedõk nevét.
Egervölgyinek emellett és Forgó Ferencnek építési- és tüzelõanyag-kereskedése is volt, s többen dolgoztak a vendéglátóiparban is: például a Gál család, Kovács József, özv. Kurucz Pálné, Nagy Mihályné, András, Nagy Mózes, Pereli István, Somogyi Sándor kocsmáros.
A helyi kisiparosok között a visszaemlékezések szerint az egyik legaktívabb a vasas szakmában dolgozó Steiner Ferenc volt. Érdekvédelmükrõl a Kisiparosok és Kiskereskedõk Szabad Szakszervezete gyáli csoportja gondoskodott, mely a közös tevékenység céljára a földreform végrehajtása során Gyálon is megalakult községi földigénylõ bizottságtól kért megfelelõ ingatlant.
Kérésüket a FIB méltányolta, így az 5.600/1945 FM-rendelet 65. §-a alapján a szakszervezet gyáli csoportja 400 négyszögöl juttatott földet kapott, mely a Gyál 3.972. sz. tulajdoni lapon “udvar, Kõrösi út alatt, Gyál pusztán” címen, 1.346/23 helyrajzi számon volt bejegyezve.
A lehetõséget megragadva a helybéli iparosok Steiner Ferenc vezetésével tervbe vették egy önálló szervezet létrehozását és székház építését, amelyhez a saját erõn kívül, a községi képviselõ-testülettõl kértek anyagi támogatást.
Mivel az elöljáróságnak erre nem volt lehetõsége, csak annyi ígéretet kaptak, hogy megfelelõ ház juttatásával támogatják a gyáli kirendeltség létrehozását.
Mivel az államosítás és a centralizálás idõszakában a gyáli szervezet önállósítására nem volt lehetõség, a község jelentõs létszámú iparosait elõször a dabasi, az 1960-as évektõl pedig az ócsai ipartestülethez csatolták.
Ügyeik ettõl kezdve a KIOSZ – az Alsónémedi, Bugyi és Felsõpakony községeket is integráló – ócsai csoportjához, konkrétan annak gyáli intézõbizottsága hatáskörébe tartoztak kötelezõ tagsággal.
Az elnökségi és titkári értekezleteken, Ócsán Balla Mihály kõmûves, Jónás Béla asztalos, Dénes Lajos festõ, Hauser Antal faesztergályos, Illés Imre bádogos, Kalász Ferenc kerékpármûszerész, Morvai József üveges, Ihász Dezsõ festõ képviselte a gyáli intézõbizottság tagjaként a község iparosait.
Részt vettek az ócsai iparosház átépítésében, a KIOSZ tanfolyamain és különféle rendezvényein is.
Az 1970-es évektõl Balla Mihály volt a bizottság Elnöke, a tagdíj beszedésével pedig Kalász Ferencet bízták meg.
A népes gyáli iparosgárda speciális helyzetének ismeretében önálló szervezet létrehozását tervezték.
A megyei vezetés ennek magvalósításához csak úgy járult volna hozzá, ha a megépítendõ gyáli székházat a megye tulajdonába adnák. Ilyen feltételekkel elvetették a tervezetet, viszont kárpótlásul lehetõséget kaptak az elnöki poszt betöltésére, melyre 1975-ben Illés Imrét választották meg.
A Gyál Nagyközségi Közös Tanács VB még ebben az évben azt az ajánlatot tette a gyáli intézõbizottságnak, hogy a földreform óta tulajdonában lévõ Toldi utcai 1.346/23. helyrajzi számú ingatlan kezelõi jogát adja át a vb-nek.
Ezt azzal indokolták, hogy az ingatlant a Cegléd és Vidéke Élelmiszer-kiskereskedelmi Vállalatnak adják tovább, mely ennek fejében vállalta egy ABC élelmiszerüzlet építését a gyálszõlõsi lakosok ellátása érdekében.
Az intézõbizottság elnöke, Balla Mihály megtárgyalta a kérés lehetõségeit a vezetõséggel.
Azzal a feltétellel fogadták el az ajánlatot, ha a tanács kötelezettséget vállal ahhoz, hogy az átadott ingatlan helyett a majdan megépítendõ mûvelõdési házban fog megfelelõ helyiséget biztosítani a gyáli kisiparosoknak.
E feltételeket mindkét fél elfogadta.
Az ezt rögzítõ megállapodást 1975. március 11-én alá is írták, de az önálló szervezet (és székház) megalapításának csak újabb másfél évtized múltán, a pártállami struktúra felbomlása idején értek meg a feltételei.
A rendszerváltás elõtti ciklusban az elnökségben Gyimesi István személyszállító kisiparos, Czotter Ferenc faesztergályos és Fehérvári Lászlóné varrónõ, az intézõbizottságban – mely Karikás Pál rádió-tévé mûszerészt választotta elnöknek – Fodor Tivadarné fodrász, Makkai József tévészerelõ, Antal Józsefné fodrász, Böröcz Sándor fuvaros, Varga Lajos lakatos, Sipos László fûtésszerelõ, Somogyváry Vilmos fényképész, Hamza Imre bádogos képviselte a helyi iparosokat. Õk lehettek részesei annak a történelmi pillanatnak, melyben – mintegy fél évszázad várakozása után – megalakulhatott a gyáli iparosok önálló érdekvédelmi szervezete.
A Gyáli Ipartestület megalakulása
Az ipartestület létrehozásának lehetõségeit 1998 körül és után a rendszerváltozás közvetlen elõzményei teremtették meg. Nevezetesen az egyesülési és gyülekezési törvény, melynek ismeretében a helyi csoport arra az álláspontra helyezkedett, hogy létre kellene hozni végre az iparosok helyi önálló szervezetét.
Ennek érdekében szervezõbizottságot alakítottak, melyben: Vitkóczi József központifûtés-szerelõ, Balla Mihály kõmûves, Ludmerszki Béla kõmûves, Hamza Imre bádogos, Fieder János szobafestõ, Karikás Pál rádió-tévé szerelõ, Somogyvári Vilmos fényképész, Dénes Ferenc személyszállító, Czotter Ferenc faesztergályos, Morvai József üveges, Kurucz Árpád üveges vettek részt.
A szervezõbizottság egy felhívásban foglalta össze elképzeléseit, melyet 1989. február 6-án az összes gyáli iparostársuknak megküldtek. A felhívásra az iparosok 60%-a pozitívan nyilatkozott, mely biztatást adott a munka folytatására.
Jelentõs állomása volt ennek a helyi iparosok 1989. június 20-ra összehívott közös megbeszélése, amelyen 81 érdekelt vett részt. Itt a vendégként meghívott Kovács Antal és Király Sándor, a nagyközségi közös tanács elnöke és elnökhelyettese részvételével vitatták meg a szervezõbizottság elõterjesztését.
Az érvek és ellenérvek ütköztetése végül pozitív eredménnyel járt.
A meghívott vendégek támogatásával 78 iparos felhatalmazta a szervezõbizottságot a Gyáli Ipartestület létrehozásának elõkészítésére, mely rövidesen fel is kérte a tanácsvezetést, és kérte, hogy az 1975-ös megállapodás alapján állandó helyet biztosítsanak a megalakuló Gyáli Ipartestület számára.
Kovács Antal tanácselnök készséggel fogadta a megkeresést, és támogatásáról biztosította a szervezõbizottságot a terv megvalósításához.
Ennek adott nyomatékot az 1990. április 13-án aláírt szándéknyilatkozat, mely rögzítette, hogy amennyiben hivatalosan is megalakul a Gyáli Ipartestület, a tanács kezelésében lévõ Kõrösi úti 2.673 helyrajzi számú (közismert nevén a “régi posta”) ingatlan kezelõi jogát adják át székház céljára.
A szervezõbizottság tehát néhány hét alatt több eredményt ért el az önállósulás terén, mint korábban évtizedek alatt, s erre alapozva 1990. április 20-án összehívta a Gyáli Ipartestület alakuló ülését.
A Bartók Béla Általános Iskolában tartott alakuló ülésen 46 alapító taggal vitatta meg az elõterjesztést és a programot. Ezután elfogadta az alapszabályt, majd elnökséget, a felügyelõ- és etikai bizottságot választott.
Elnöknek a gyáli csoport ügyeinek intézésében és a szervezés elõkészítésében aktív szerepet vállaló Karikás Pált választották meg.
Az elnökségben Czotter Ferenc, Somogyváry Vilmos, Jónás Béla és Vitkóczi József, a felügyelõ- és etikai bizottságban pedig Szabó Ferenc, Pápai Mihály, Antal Józsefné, Varga Lajos, Balla Mihály és Hauser Antal kapott helyet.
Ezzel tehát hivatalosan is megalakult a Gyáli Ipartestület, mely hamarosan megkezdte önálló programjának megvalósítását.
A legfontosabb teendõk egyike a székház ügyének rendezése, és a szervezet cégbírósági bejegyzése volt. Kérelmüket a Gyáli Nagyközségi Közös Tanács Végrehajtó Bizottsága 1990. május 29-én megtartott ülésén tárgyalta meg.
A 44/1990. sz. vb-határozatban – a tanácsi vezetõk korábbi ígéretének megfelelõen – a “régi posta” romos épületét az ipartestület tulajdonába adta.
Az ingatlan átadásáról történõ megállapodást megkötésére 1990. augusztus 1-jén került sor, mely után megkezdõdhetett a földhivatali bejegyzés elõkészítése.
A Pest Megyei Cégbíróság 1990. május 2-án jegyezte be a Gyáli Ipartestületet, majd 1990. szeptember 25-én a földhivatali bejegyzés határozata is megérkezett.
A KIOSZ ócsai szervezetébõl kilépõ helyi vállalkozók érdekvédelmét és mûködésük összehangolását 1990. április 20-tól tehát a Gyáli Ipartestület látja el.
A testület az önkormányzattal párhuzamosan, annak támogatásával alakította ki mûködésének kereteit.
A képviselõk harmada (Badics Ferenc, Gyimesi István, Hangonyi Dezsõ, Kurucz Árpád, Marsi Ferenc, Pribék Ferenc) ekkor és késõbb is az ipartestület vállalkozói körébõl került ki.
Mint korábban a vb, a települést irányító önkormányzat is támogatásáról biztosította az ipartestületet, a mûködés beindítását például 1990 novemberében 300 ezer Ft támogatást nyújtottak.
Az önállósulás útjára lépõ gyáli iparostársadalom 1990-ben létrejött szervezete számos esetben intézett tagjaihoz felhívást, szakmai csoportokat alakított, részt vállalt a munkák szervezésében, élt a pályáztok lehetõségével, mûködéséhez irodát szervezett és üzemeltetett.
E sokrétû munka jellegzetességeit szemléletesen foglalta össze a 2000-ben kiadott felhívás, mely így szólt:
Tisztelt Vállalkozó! Ipartestületünk 1990-ben alakult meg azzal a nemes céllal, hogy városunk egyéni és társas vállalkozóit, gazdasági és szakmai érdekeit képviselje. Ipartestületünk nemcsak tagjainak, hanem a lakosságnak is különbözõ szolgáltatást nyújt, például fénymásolás, nyomtatványárusítás, tanfolyamok szervezése.
1998-ban az önkormányzat átadta a kamaráknak a vállalkozói igazolványokkal kapcsolatos összes ügyintézést, amit itt helyben, ipartestületünknél végzünk.
Egyre többen fordulnak hozzánk közérdekû információkért, vállalkozással, mestervizsgával, tanfolyamokkal kapcsolatban. Tapasztalataink szerint igény van a mûködésünkre.
Szeretnénk egy olyan “vállalkozói centrum”-ot létrehozni, ahol mindenki kulturált körülmények között jut információhoz, szolgáltatáshoz.
Idén lehetõségünk nyílt arra, hogy mindezt megvalósítsuk, ezért tervbe vettük a székház építését, mely többek között a különbözõ rendezvények, gyûlések, összejövetelek megtartását is lehetõvé teszi.
Terveink szerint a székházat 2000. augusztusára, ipartestületünk tízéves évfordulójára szeretnénk átadni. Ehhez szükségünk van arra, hogy önbizalmat adjanak a székház felépítéséhez, és minél többen csatlakozzanak tagjaink sorába.
Tudjuk, hogy nemcsak minket érintenek az országos gondok – a mûködés fenntartása, a kötelezõ kamarai tagság -, de bízunk, hogy összefogással részei lehetünk városunk életének.
Kérjük, csatlakozzanak hozzánk!
Az ipartestületi székház megvalósítása
Az új székház építésérõl az elnökség 1990. október 1-jei ülésén született döntés.
Az elnökségi döntés alapján egy új közös épület létrehozásáról az OTP-vel kezdtek tárgyalásokat, majd a Garancia Biztosítóval és más intézményekkel kötöttek megállapodást.
Így kezdõdött az új székház építésének elõkészítése, amit 1991-ben Marsi Ferenc vállalkozó 600 ezer Ft-tal támogatott.
Az ipartestület 1994-ig mûködött a régi posta a Kõrösi u. 92. számon álló addig romos, majd általuk felújított épületében, amikor csereszerzõdést kötött az OTP-vel, mely szerint az megvásárolták annak Kõrösi u. 160. sz. alatti épületét. Mindez gyors megoldásnak tûnt.
Az OTP tudniillik rövid határidõre vállalta, hogy új fiókját felépíti, melynek idejére az önkormányzat térítésmentesen átadta az ipartestületnek a Kõrösi úti volt labor épületét.
Noha az OTP négy évig hitegetette az iparosok szervezetét, a gyors és kölcsönösen elõnyös megoldás reménye hamarosan szertefoszlott, mivel a pénzintézet mégsem építette meg az új fiókot.
Ebben a kényszerhelyzetben az ipartestület 1998-ban újabb csereszerzõdést kötött, melynek alapján (értékkülönbözettel) visszavásárolta a Kõrösi út 92. sz. ingatlant.
Az eddig eltelt években a szervezet mûködése folyamatos volt ugyan, a terv késlekedése és meghiúsulása miatt azonban sok lehetõségtõl estek el.
A történtek nem törték meg Gyáli Ipartestület fejlõdésének lendületét.
Az eltékozoltnak tûnõ kétszer négy év, illetõleg az akadályok elhárulása után a város iparostársadalma nagy lelkesedéssel és felajánlásokkal fogott az új székház építésébe.
A meglévõ pénzeszközök mellé a tagság részérõl számos lelkes felajánlás érkezett, így 1999. augusztus 23-án ünnepélyes keretek között tehették le a székház alapkövét.
Már folyt az építkezés, amikor együttmûködési megállapodást kötöttek az önkormányzattal.
A 2000. július 6-án aláírt okmány szerint a város 6 millió Ft-ot utalt át számlájukra azzal, hogy a “Kertváros” társulás megfelelõ mûködése céljából egy 40 m2-es helyiséget alakítsanak ki az épülõ székházban, s ezt ennek fejében 25 évre az önkormányzat használatába adják.
A szerzõdést 2001 nyarán módosították annyiban, hogy a helyiség az M0-s út építése érdekében Nemzeti Autópálya Rt. használatába kerüljön.
Az összefogás eredményeként a terv két év alatt valósult meg.
A városképi szempontból is figyelmet érdemlõ épületet 2001. szeptember 21-én adták át.
Az államalapítás millenniumi rendezvényei közé tartozó ünnepségen az ipartestület tagsága mellett a város vezetõi, az Ipartestületek Országos Szövetsége (Iposz), a Kereskedelmi és Iparkamara, a helyi újság, a Pátria Televízió stábja is megtisztelték.
Mint a lapok tudósításai is jelzik, mindenki elismeréssel szólt a Gyáli Ipartestület tagságáról és az elnökségrõl az impozáns épület létrehozásáért, mely a települést átszelõ legforgalmasabb út és vasút mentén kétségtelenül városképi jelentõséget képvisel.
A kivitelezésnél tett felajánlásokat és társadalmi munkát az elnökség oklevéllel köszöntük meg a tagságnak.
Közülük külön említést érdemel Kurucz Árpád tevékenysége, aki közel tíz éven át nagyon sok munkával járult hozzá az eredményeikhez (munkáinak nagy részét az ipartestületen keresztül pályázta meg, gépeivel ingyen bontotta le a régi épületeinket, és rendezte a közterületet).
A testület elnöke igazi sikerként számolt be a 2002. évi választási közgyûlésen is, hiszen az újabb négyéves ciklus programjának kialakítására már az új székházban került sor.
Az elnökség munkáját a tagság, illetõleg a közgyûlés is elismerte, melynek egyebek közt azzal is hangsúlyt adott, hogy újból bizalmat szavazatott vezetõinek.
A szavazás eredményéként Karikás Pál ismét megõrizte elnöki tisztségét, vagyis negyedik ciklusát kezdhette az elnöki székben.
Az elnökségbe Czotter Ferenc, Badics Ferenc, Illés László, Pribék Ferenc kerültek be.
A felügyelõ és etikai bizottság elnöke Lovas Sándorné lett, tagjai pedig Gerémi Tamás, Pusztai József, Szabó Frigyesné és Vinnainé Majeron Annamária.
Az ipartestületi iroda élén 1990-tõl 1995-ig Kurucz Árpádné, 1995-1999-ig Kovács Andrea állt, 1999 óta Lengyel Erzsébet vezeti.
A Gyáli Ipartestület hatékony együttmûködést folytat a városi önkormányzattal.
Kapcsolatait erõsíti a 2002-ben kötött kölcsönös megállapodás is, mely a várost, a lakosságot és a helyi iparostársadalom érdekeit egyaránt szolgálja.
Gyümölcsözõ együttmûködés jellemzi kapcsolatait az Ipartestületek Országos Szövetségével, a Pest Megyei Kereskedelmi és Iparkamarával (oktatás, mestervizsgáztatás), a Pest Megyei Vállalkozásfejlesztési Alapítvánnyal (pályázat, hitel, oktatás), a Gödöllõi Innovációs Központtal (propaganda anyag, pályázatkészítés, szakmai háttér biztosítása).
A székház mûködtetését az épület hasznosítása, sikeres ipartestületi pályázatok és vállalkozások biztosítják. Szolgáltatásai közt az internet-elérhetõség, a kötelezõ gépjármû-biztosítás és a különféle irodai szolgáltatások szerepelnek.
Emellett szakmai csoportok kialakítását, klubnapok, zenés esték, kirándulás szervezését tervezik, vagyis a testületi munka skálája tovább szélesedik.
Az ipartestület célja és feladatai
A fontosabb testületi célkitûzések:
- a gyáli egyéni és társas vállalkozók általános és szakmai érdekeinek képviselete és védelme,
- a vállalkozói szellem megerõsítése érdekében vállalkozói centrum létrehozása,
- az euroatlanti integráció elõsegítése, elsõsorban a térségünkben történõ fejlesztések ösztönzése, segítése útján,
- szolgáltatásoknak a régió fejlesztés kereteibe történõ beillesztése, a terület- és vállalkozásfejlesztés összhangjának biztosítása az alábbiak szerint:-ügyfélszolgálati tanácsadás,
– vállalkozással, vállalkozásindítással kapcsolatos információk,
– adó-, társadalombiztosítási-, és egyéb jogi tanácsadás,
– oktatás, tanfolyamszervezés,
– szolgáltatások, vállalkozói információk hozzáférhetõsége, közvetítése (internet-elérhetõséggel)
– a beruházók, vállalkozók tájékoztatása helyi lehetõségekrõl Gyál Város Önkormányzatával együttmûködve
– kulturális összejöveteleket, rendezvények szervezése
– lehetõségei szerint segíti a hátrányos helyzetû vállalkozók esélyegyenlõségének megvalósítását,
– szûkebb és tágabb környezetének védelme, ennek érdekében igyekszik elérni, hogy mind a lakosság, mind az egyesület tagjai aktív részesei legyenek e cél megvalósításának.
Fõbb feladatok:
Az Iposz 2000-ben megjelent jubileumi évkönyvében az 1990-ben alakult Gyáli Ipartestület azzal zárta bemutatkozását, hogy a legközelebbi kiadványban már eredményes mûködésérõl fog számot adni.
Mint látjuk, a legfõbb célnak az egyéni és társas vállalkozók gazdasági és szakmai érdekeinek képviseletét, védelmét és egységes fellépésük biztosítását tekintették.
Fontos feladatként határozták meg, hogy a szolgáltatásaikat igénybe vevõk megfelelõ szintû szakmai kiszolgálást kapjanak.
Ezt fejezi ki az ipartestület egyik szlogenje is: “A felelõsség utolérhetõ”, mely jelzi tagjaink megbízhatóságát.
Több mester is van közöttünk, akik részt vállalnak oktatásban, tanulóképzésben, mestervizsga-bizottságokban.
A város képviselõ-testületének egyharmada az ipartestületi tagságból áll, akik így talán még határozottabban jelenítik meg a lakosságok és a vállalkozók érdekeit.
Az ipartestületi székház egyúttal vállalkozói centrumként mûködik, ahol a vállalkozók közvetlenül kapnak információt
- az Európai Unióba történõ belépéssel összefüggõ jogszabály-változásokról,
- a pályázatokról, hitelekrõl és szerzõdéskötésekrõl,
- a vállalkozások indításáról és mûködésérõl,
- az adózással és társadalombiztosítással kapcsolatos kérdésekrõl,
- az oktatásról, a tanfolyamszervezésrõl és a szakmai továbbképzésekrõl,
Vállalkozói kereten belül biztosítva van a székházban
- internet-hozzáférés,
- számítógépes szövegszerkesztés, fénymásolás és faxküldés,
- a gépjármû-felelõsségbiztosítás megkötése,
- a rendezvényszervezés
- az iroda- és/vagy terembérlet.
Az ipartestület a székházat a felsorolt szolgáltatásokkal és pályázatokból biztosítja.
Klubnapokat, zenés estéket, kirándulásokat is szervezünk, melyekre meghívjuk társszervezeteket, nyugdíjasokat, közéleti személyeket is meghívja, s ezzel e rendezvények a kapcsolattartás közvetlen eszközeit is megteremtik.
A Gyáli Ipartestület 2005. április 20-én ünnepelte alakulásunk 15. évfordulóját.
Ma már büszkén mondhatja el, hogy a tizenöt éve megfogalmazott elképzelések valóra váltak, és a vállalkozók – közvetve a város és az egész lakosság – érdekeit szolgálják.
Az ipartestület részvétele a város fejlesztésében és közéletében
Az ipartestület sikerrel vett részt a települési önkormányzat által kiírt pályázatain, s vett részt az infrastruktúra (a közüzemi csatorna- és ivóvízhálózat, a járda és közutak) kiépítésének munkálataiban.
A testület tagjai közül számos iparos vállalt alvállalkozóként munkát az egyes községi-városi beruházásoknál. Szakértelmüket és precizitásukat olyan intézmények dicsérik, mint a központi orvosi rendelõ, a Kossuth Lajos Általános Iskola bõvítése és tornacsarnoka, a katolikus és a református templom, az ócsai vízmû, a némediszõlõsi közösségi ház, a Gyál Városi Közösségi Ház és Könyvtár, melyek építésében ily módon vettek részt.
Az ipartestületi tagság a város közéletében is aktív szerepet játszik.
Támogatja a helyi kulturális és sportesemények megrendezését, mint például az évenként megrendezett Téli Tárlat kiállításait. 1994-ben kezdeményezõ szerepet vállalt a helytörténeti kutatás elindításában, a várostörténeti monográfia elkészítésében, és részt kíván venni a könyv kiadásában.
A testület alapítóként vett részt a Gyálért Alapítvány életre hívásában, melynek célja annak ösztönzése és támogatása, hogy Gyál polgárai, a város fejlõdése, gyarapodása, szépítése érdekében tevékenykedjenek.
Az alapítvány évente jutalomban részesíti azt a magánszemélyt vagy személyek csoportját, akik, ill. amely egy meghatározott idõszakban kiemelkedõ teljesítményt nyújtva érzékelhetõen hozzájárult a közösség vagyonának gyarapodásához.
E magas presztízsû elismerés is erõsíti a város közéletét, polgárainak aktivitását, az iparos társadalom önbecsülését és helyét a város életében.
A Gyálért Alapítvány díjazottai között az ipartestület számos tagja megtalálható.
Nevezetesen 1996: Pápai Mihály a Plus áruház és környezete kialakításáért és közéleti munkájáért, 1997: Balla Mihály az iparosok körében végzett tevékenységért és az ipartestület létrehozásáért, 1999: Marsi Ferenc a fiatalok sportolása, a tömegsport és a gyáli labdarúgás érdekében kifejtett tevékenységéért, 2001: Karikás Pál az ipartestületi székház létrehozása terén és a helyi társadalom életében kifejtett munkásságáért.
Egyik legnagyobb munkát igénylõ célját, a székház felépítését az ipartestület elérte.
Erre támaszkodva sokféle módon – kiállításokkal, kulturális rendezvényekkel, klubnapokkal, zenés estékkel, kirándulásokkal, társasági, baráti összejövetelekkel, más vonatkozásban továbbképzések, tanfolyamok szervezésével, a szakmunkásképzés és a mestervizsgáztatás ösztönzésével szeretné színesíteni programjait.
Teret kíván adni a városunk fejlõdését elõsegítõ párbeszédnek, a képviselõ-testületnek, bizottságoknak és a civil szervezeteknek is.
A tervek között szerepel bemutatkozók szervezése is szerepel, melyek a sikeres gyáliakat, a város elismert szakembereit mutatnák be, lehetõséget nyújtanak a nyugdíjas iparosok szakmai tapasztalatainak átadására, bemutatkozásukra.
A 2002. évi tisztújító közgyûlést, mely elfogadta a következõ négy év munkaprogramját, már az új székházban tartották. A tagság elismerte az elnökség eddigi munkáját, s ismét bizalmat szavazott nekik. Negyedszer is Karikás Pált választották elnöknek, akinek (az ipatestületi székház létrehozása érdekében és a helyi társadalom életében kifejtett) munkásságát s 2001-ben ismerte el a város a Gyálért Alapítvány Díjával.
Az elnökségben Badics Ferenc, Czotter Ferenc, Illés László, Pribék Ferenc, a felügyelõ és etikai bizottságban Lovas Sándorné elnök és Gerémi Tamás, Pusztai József, Szabó Frigyesné, Vinnainé Majeron Annamária kapott helyet.
Az új székház – mint egyfajta vállalkozói másrészt információs központ – regionális jellegû szolgáltatásaival fontos szerepet játszott az európai uniós integráció elõkészítésében, a pályázatok elõkészítése és egy információs központ létrehozása terén.
Tagjainak igyekszik munkát biztosítani, szakmai csoportjainak segítségével megoldani a továbbképzésüket, emellett kiállításokat, termékbemutatókat s a hagyományoknak megfelelõ iparosbálokat is rendeznek.
Az önkormányzattal 2002-ben kötött megállapodás is a város, a lakosság és az iparosok érdekeit szolgálja.
Az oktatás és mestervizsgáztatás terén megállapodást kötöttek a Pest Megyei Kereskedelmi és Iparkamarával; a pályázatok, hitelek és oktatás vonatkozásában a Pest Megyei Vállalkozásfejlesztési Alapítvánnyal; a propagandaanyagok és a pályázatokhoz szükséges szakmai háttér biztosításával pedig a Gödöllõi Innovációs Központtal.
Az épület hasznosítását és a székház mûködését (melynek irodáját 1995-ig Kurucz Árpádné, 1999-ig Kovács Andrea, azóta Lengyel Erzsébet vezeti) a sikeres pályázatok és a saját vállalkozások biztosítják.
Szolgáltatásaik közt az internet-elérhetõség, a kötelezõ gépjármû-biztosítás és az irodai szolgáltatás; terveik közt szakmai csoportok alakítása, klubnapok, zenés estek és kirándulások szervezése szerepel.
Az ipartestület egyfajta kulturális missziót is betölt, amit jelmondatuk – “A jelenben építjük a múltat” – is érzékeltet.
Azt a felismerést tükrözi, hogy az alig három emberöltõ óta benépesült és máris várossá fejlõdött településnek fel kel tárnia önnön múltjának értékeit.
Ennek jegyében az elsõk közt szorgalmazták annak a helytörténeti kutatásnak a megindítását, melynek eredményei e kötetben öltöttek testet.
Ehhez a felismeréshez tartozik az is, hogy Gyál történeti fejlõdésének sajátosságai megkülönböztetett felelõsséget rónak a vállalkozókra.
Ennek jegyében vesznek részt a város mesterei a múltból öröklött hiányok pótlásában, a város fejlesztésében, hagyományainak kialakításában és értékeinek gazdagításában.
Személyi adattár
Alapító tagjaink
Adamecz József, Antal József, Antal Józsefné, Badics Ferenc, Balatoni Pál, Balla Mihály, Balogh István, Banga András, Bárány Sándor, Boldán László, Czotter Ferenc, Csányi Imre, Faragó Istvánné, Fehérvári Lászlóné, Fekete András, Fieder János, Forgách István, Fraunberger József, Gyimesi István, Hamza Imre, Hauser Antal, Horváth Péter, Hubik József, Jónás Béla, Juhász Béla, Karikás Pál, Kelevajda György, Kurucz Árpád, Laky Károly, Ludmerszki Béla, Lukácsik György, Maróti János, Pápai Mihály, Sipos László, Sóki József, Sóki Józsefné, Somogyváry Vilmos, Szabó Ferenc, Szabó Szilvia , Tábor Ferenc, Tar Sándor, Tóth Lajos, Varga Lajos, Vitkóczi József, Vitkóczi Tibor.
Vezetőség
Tisztségviselõk 1990-tõl
Elnök
1990- Karikás Pál
Elnökség
1990- Czotter Ferenc
1990-1994 Fekete András
1990-1994 Jónás Béla
1990-1994 Somogyváry Vilmos
1990-1994 Vitkóczi József
1994-1998 Balla Mihály
1994-1998 Fieder János
1994- Illés László
1994-1998 Ludmerszki Béla
1994- Pribék Ferenc
1998-2002 Vörös József
2002- Badics Ferenc
Felügyelõ- Ellenõrõ és Etikai Bizottság
1990-2002 Antal Józsefné
1990-1994 Balla Mihály
1990-1994 Hauser Antal
1990-1994 Pápai Mihály
1990-1998 Szabó Ferenc
1990-1994 Varga Lajos
1994-2004 Gerémi Tamás
1994-1998 Hajas László
1994- Lovas Sándorné
1998- Pusztai József
1998- Szabó Frigyesné
2002-2005 Vinnainé Majeron Annamária
2003- Kainz Ferenc
2005- Gyurian Emil
Iposz-küldöttek
1994-1998 Szabó Ferenc
1994-2002 Hangonyi Dezsõ
2002-2006 Tolmácsi Ferenc
2006- Mernyó Lajos
Irodavezetõk
1990-1994 Kurucz Árpádné
1994-1999 Kovács Andrea
1999- Lengyel Erzsébet
2005-2008 Némethné Janik Tünde